A kovász útja a megosztás

Cudar széllel bélelt hószállingózással érkezett városunkba Sebestyén Katalin budai lelkésznő, aki Juhászné Derekas Judit tanárnő meghívására tartotta meg ötödik előadását, s hozta el a 12 hónap című görög népmesét a Szent István Katolikus Általános Iskolában összegyűlt eddigi legnépesebb hallgatóságnak.

Szépen terített asztal mellett, csengő hegedűszó után – mesemondó kendőjét felöltve kezdett bele az ötgyermekes szegényasszony és a gazdagasszony történetébe. Két asszony, két nézőpont, két világ merőben eltérő aspektusai bomlottak ki előttünk a mese hallgatása során.

Az egyikük a nehezítőt, a rosszat, az akadályt látja, ahol minden hónap csak új bosszúságot hoz: az egyik túl meleg, a másik túl hideg, betegséggel járó. Ez a gazdagasszony úgy éli meg a világot, hogy az ellene van: bántja, hibáztatja az évszakokat, a világában élőket. Hiányzik belőle a tisztelet, a fel/ráismerés. Csupán az irigység, mohóság hajtja. A mese folyama keményen üzen erre a destruktív zsémbességre: ez a fajta látásmód az elkerülhetetlen pusztuláshoz vezet, ami valóban (kígyók által) fel is falja majd őt.

A másik szegényasszony viszont keresi az előre vivőt, a táplálót, azt látja meg, hogyan és mit adnak a hónapok. Hogyan követik egymást, hogyan építkeznek, hogyan részei egy nagyobb rendnek, törvénynek. Tisztelettel van feléjük, meglátja a nélkülözhetetlenségüket. Mindnek helye van: „valamennyi hónap jó, derekasan végzi valamennyi a munkáját, amit Isten reábízott”. Helye van a kiáradásnak és a visszahúzódásnak, a vetésnek és az aratásnak. A téli hónapokra például úgy tekint, hogy azok különösen fontosak, ők lassítanak le minket, megállítják a mozgást, az aktivitást s a tűzhely köré gyűjtenek s ők hozzák a vetés-növesztő növénytermesztő esőt és a havat is.

Talán ismerős ez a két asszony. Talán – fájdalmas elsőre bevallanunk – de magunkban is felismerjük őket, ezt a kétféle nézőpontot. Talán mind a kettő bennünk él, jelen van. Néha egyik szól ki, néha a másik szemével nézzük a világot.

S most vajon milyennek látjuk ezeket a hónapokat? (Amik szimbolikusan életünk idejének 12 egységét mutatják.) Hol léptünk be, kapcsolódtunk igazán a mesébe? Mi az, ami igazán megszólított bennünket? Terápiás jellegű, fontos kérdések ezek, melyek mindannyiunkban más és más válaszokat eredményeztek. Hogy tekintünk életünk meghatározó szakaszaira? Milyen a hozzáállásunk? Katalin elárulta nekünk, hogy bizony nagyon nem mindegy: ezen áll vagy bukik ugyanis fennmaradó életünk minősége.

Életeseményeink folyamatosan változnak, meglehet, hogy egy sikerszéria után eljön a krízisek ideje, ami élet-halál közé szűkíti be tudatunkat, ahonnan nem érzünk egyáltalán kiutat. Ekkor következik be az a fordulópont, ami igazi erőpróbára sarkall, megkeményítve a még oly jámbor szívet is. Így történt ez a szegényasszonnyal is – amikor az utolsó kovász darabot is elvették tőle (ami a fenntartó életet jelentette) – elindult, hogy az éhségtől mentse meg gyermekeit.

Útja az idő sátrához vezetett, ahol 12 legény (hónap) hallgatta meg TÖRTÉNETÉT, s itt kaphatta meg azt a kincset, amivel visszatérve új életet kezdhetett. Megerősödve, felvértezve, újjászületve. „Hazatérve az asszony vett egy zsák búzát, elvitte a malomba, megőröltette, s kenyereket dagasztott belőle. Felvitte az Isten a dolgát, gazdaggá tette és gyermekei útját is elegyengette. Beteljesült rajtuk a kívánság: Szerencsével járj!”

A mese tanítása: hogy az Élet jó – a maga tökéletlenségével; sántaságával egyetemben. És mindig lehet még jobb is. Ez a gyógyító mese is mutatott fejlődési lehetőségeket, Katalin vezetésével a történetbe lépve mi is – ahogy a főhős is többé, gazdagabbá válhattunk lélekben. Ajándék volt ez az este minden résztvevőnek, az adventi várakozás időszakának áhítattal teli, méltó kezdete. Köszönet Jutka néninek a szervezésért, meghitt légkörért. Katalinnak az örök bölcsességeket feltáró meséért, aminek folytatását tavasszal izgatottan várjuk!